Fú, de nem volt könnyű ez az év. 

Ámbár van olyan egyáltalán, hogy az? Nem vagyok benne biztos, mindenesetre azt hiszem nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy minden éppen úgy sikerül végül egy adott évben, ahogy azt tervezték vagy szerették volna az elején. Én sem ezt ígértem meg magamnak, ami végül kisült belőle - nagyon nem -, de végül is minden okkal történik alapon igyekszem elengedni azt, amin már amúgy sem tudok változtatni. Tulajdonképpen, ha belegondolok egy szabályos kis mélyrepülést hajtottam végre 2019-ben - januárban még pöpecül felpörögve vártam, hogy önmegvalósíthassak és előrébb lökdöshessem életem kis szekerét, azután a mindennapokba való belefásulás és a munka utáni fáradtság rövid úton gondoskodott róla, hogy ebből az égvilágon semmi ne valósuljon meg. Számtalan tervem ment füstbe, és ahogy haladtunk előre az évben úgy engedtem el sorra a kitűzött, apró kis célokat, mert amilyen motivációval töltve keltem reggelenként és tervezgettem, mit hogyan csinálok majd, mikor hazaérek, úgy felejtettem el mindent 9 óra után a munkában és az idő nagy részében leginkább csak boldog voltam, hogy hazaestem és van két fülem.
Tehát ja, ezt elkúrtam. Az a baj, hogy teljesen belesüllyedtem a hétköznapi taposómalomba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy baszki, nyár van és én még mindig sehol nem járok az éves céljaimmal, neki kéne ugrani csinálni valamit. Ahogy ezt nyugtáztam, azzal a lendülettel pedig vissza is tértem a hétköznapi rohanós, idegbeteg, time menedzsmentet hírből sem ismerő önmagamhoz. Így kell ezt. Se.


Szóval bocsi, hogy nem vagyok motiváló. Hogy nem tudok nagy felismerésekről, óriási mérföldkövekről és hatalmas életbölcsességek megéléséről regélni és áradozni, ahogy azt illő volna. Én most, 2019 végén leginkább csak ezek hiányáról és a fejvakarásról tudok beszámolni, arról a fázisról, ahol nem értem hova lett mégis az a 12 hónap, elvégre még csak most volt tavaly január elseje és nekem még annyi tervem lett volna, csak az idő valahogy orvul elszökött mellettem.
Na, és valahol ezen a ponton érkezik a felismerés, hogy ennek már annyi, ideje lenne tényleg elengedni ami mögöttem van, tanulni belőle és lehetőleg valami sokkal hasznosabbat kihozni 2020-ból, ha már így bekommandózott orvul a hátam mögött.


Szóval szia 2020, igazán csinos, kerek formáid vannak, örülök, hogy végre találkoztunk.
Nem akarok azzal jönni, hogy most minden más lesz. Hogy, na majd az idén, most végre megváltom a világot, és mindent is elérek, amiről valaha álmodtam. Sajnos annyi álmom van, hogy viszonylag nehezen férne bele egyetlen évbe. De azt azért szeretném megígérni magamnak, hogy ha már 2019 az útkeresésről és a célok megalapozásáról szólt - na, a végén kiderül, hogy valamire mégis jó volt a tavalyi év -, akkor 2020 a célok megközelítéséről és eléréséről fog szólni.
Arról, hogy ha már tavaly lefixáltam az irányt, akkor idén végre el is indulok azon az úton.
Hogy nem hagyom a kifogástengernek, ami az agyamban lakik - és higgyétek el, van ott jó pár darab -, hogy átvegyék az irányítást és mindig legyen valami ellenvetésem, amikor el kellene indulni edzeni, neki kellene állni megfőzni a kaját holnapra, hogy ne kelljen olyan helyekről rendelni, ahol nem tudom ellenőrizni miből és hogyan készül az étel, vagy amikor le kellene ülni az Illustrator elé tutorialokat gyakorolni, netán a német szavakat kellene elővegyem, amiknek a tanulását hónapok óta halogatom.
Szóval ez a cél 2020-ra. Beleállni helyzetekbe bátran, nem félvén a kudarctól, attól, hogy ha tényleg belevetem magam valamibe, a végén még kiderül, hogy mégsem vagyok benne fele annyira jó sem, mint ahogy azt hiszem magamról. És akkor mi van? Annyi irány van a fejemben. Annyi minden érdekel, annyi mindent szeretek csinálni. Hát majd az egyik irány felől átfordulok a másik felé. A legfőbb cél ezt nem elfelejteni. Hogy mindig tegyem fel a kérdést kudarc esetén... és akkor mi van? Hát semmi, az élet éppenséggel ugyanúgy megy tovább, velem vagy nélkülem. De ha már mindig van tovább... nem lenne jó mégis inkább felszállni arra a vonatra és elindulni vele? Hogy ne teljen el egy újabb év úgy, mint a tavalyi, hogy minimális erőfeszítésekkel, minimális haladást elérve úgy álljak ott a végén, hogy úgy érzem magam, mint egy lemerült gyerekjáték, aki mindenkiért mindent megtett, csak épp saját magáért nem volt hajlandó egy parányi erőfeszítést sem befektetni? Nem vágyom többé erre. Nem akarok ilyen elégedetlenül elkezdeni még egy évet.
Nem akarok többé ennyire önzetlen lenni, ha az azzal jár, hogy én érzem magamat teljesen elhasználtan utána. Nem akarok többé ennyire sokat törődni azzal, hogy ki mit gondol rólam, vagy arról amit teszek, amíg én elégedett vagyok saját magammal és a tükörbe tudok nézni. Nem akarom többé azokat a terheket cipelni, amik nem is az enyémek, csak a nyakamba kaptam őket, hogy vigyem valaki más helyett.
Elég volt.
A 'nem akarom' kezdetű mondatokból is.
Szóljon ez az év végre ténylegesen a növekedésről, a felesleges és értelmetlen elvárások elengedéséről, a mérgező kapcsolatok és emberek kizárásáról az életemből. Nem maradtak sokan, de belőlük is minimálisat, a kötelezőt vagyok hajlandó megtűrni ezek után. A lényeg az lesz, hogy én boldog legyek, mert rám azt hiszem halmozottan igaz, hogy amíg én boldog vagyok, addig mindenki más is az a környezetemben. Szóval, legyen így.