Hogy miért hét? Leginkább azért, mer az ötöt kevésnek éreztem, elvégre annál több nagy favoritot avattam az évek során, tíz hatalmas kedvencet azonban nem biztos, hogy tudtam volna választani. A hét egyébként is mesebeli, misztikus szám, szóval elvarázsolt leányka mivoltomra való tekintettel ez tűnt a leghelytállóbb választásnak. Be kell valljam, hogy először azt hittem könnyű dolgom lesz, azután kiderült, hogy az első helyben ugyan HALÁLBIZTOS vagyok (intenzív fangörcs, srry), de a többit igazán nehezen sikerült sorba rendeznem. Mert mindet nagyon szeretem. Mindegyiket másért, de nem kevésbé vagy akár összehasonlíthatóan, mert annyira más szegleteire hatnak a lelkemnek és az agyamnak. Szóval előre jelzem, nagyon vegyes lesz a felhozatal. Azt szoktam mondani az olvasási szokásaimról is, hogy két kategória van, amit a szélsőséges ízlésemből adódóan nagyon szeretek - folyjon benne valami; vagy a nyál vagy a vér. Nem kell egyébként huncut dolgokra gondolni, bár semmi kivetnivalóm az erotikus tartalom ellen sem, de jelen esetben a nyálas romantikus és fantasy/horror elemekre gondoltam. Már csak a miheztartás végett.



Na de uccu, vágjunk is bele. Ja és előre szólok, készíts hideg élelmet meg valami itókát, mert nem lesz rövid. 

7. The Walking Dead

Tudom. Higgyétek el, tudom. De had magyarázzam el.

Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, hol tart most a sorozat, vagy hogy láttam a legutolsó 5 évadot. Mert nem, leálltam vele. Szándékomban áll bepótolni, de őszintén szólva nekem akkora töréspont jött el a TWD életében a hatodik évad környékén, hogy onnantól kezdve nem tudtam magamat rávenni. A kedvenc karakterem halála a hetedik évad elején annyira megviselt, hogy utána képtelen voltam ugyanúgy nézni a sorozatra, mint előtte. Legalább negyed óráig zokogtam a tévé előtt, amikor megtörtént. Nem viccelek. Komolyan. 

Szóval ja, nagyot csalódtam a TWD-ben. Miért van mégis itt? Azért az első 6 évadért, amiket bármennyire is savazott anno mindenki, hogy mennyire unalmas volt a második, hogy csak tengtek-lengtek a tanyán és mégis mi volt ez, utána meg a börtönnel volt mindenkinek baja meg a Kormányzóval... Szóval ezek ellenére vagy éppen ezek miatt, én totál szerelmes voltam ebbe a sorozatba. A témájába - mert hát zombik forevör -, a dinamikájába, a drámájába, az emberi történetekbe és Rick karakterébe, aki szerintem elképesztő evolúción ment keresztül az évadok során. És nem csak ő, hanem az oszlopos tagok mind fantasztikus fejlődést mutattak be, amíg jelen voltak. Aztán valahogy az én happy end imádó kis lelkem elkezdte nehezményezni, hogy itt sem szabad már lassan senkit megkedvelni, mert sorra hullottak el a legkedvelhetőbb, legjobb karakterek, akiket egyszerűen képtelenség volt pótolni, és az utánpótlás mindig sokkal gyengébbre sikerült. Aztán jött a sztoriban is egy mélyrepülés, és én végül elfelejtettem megnézni a részeket. De ennek ellenére is mélységesen szeretem ezt a sorozatot a mai napig, és higgyétek el, amíg szárnyalt - és ó, micsoda repülés volt az, a legmagasabb nézettségi mutatókkal evör, éveken keresztül - addig megérdemelten szárnyalt. Szóval ha eddig elkerültétek, adjatok neki egy esélyt, én is neki fogok ugrani újra, és bepótolom amit kihagytam. Attól ugyanis, hogy neheztelek rá egy picit, örökre a kedvencem marad.
The hype is real. 

Az örök klasszikus szerelmem. A durva az, hogy ez a sorozat majdnem egyidős a párkapcsolatommal, és olyan jó, nosztalgikus emlékeim vannak róla, ahogy Gyurival az első évadokat pörgettük DVD-n 16-17 évesen.

Na, de persze nem csak emiatt szeretem. Erre a darabra is igaz, hogy az első öt évad színarany, és azután némileg veszített a lendületéből, viszont nem véletlenül éltek meg 15 évadot a Winchester tesók. Az elkövetkező hetekben ugyanis véget ér a széria és emiatt egyrészt nagyon szomorú, másrészt pedig végtelenül büszke vagyok. Szerintem senki sem gondolta volna, hogy ekkora fanbázis épül e köré a sorozat köré, hogy egy igazi családdá érik össze a  teljes színészgárda és a rajongók is - és ezt tényleg szó szerint értem -, és hogy ilyen végtelenül sikeres lesz. Igazi, vérbeli horror sorozat volt ez a legelején, majd elment egy populárisabb, szórakoztatóbb irányba, de szerintem óriási dolog, hogy a félidőben, két tragikus évad után vissza tudták adni a lendületét és a vérfrissítést követően majdnem olyan fantasztikus lett, mint amilyen új korában volt. Óriási comeback-et nyomtak a srácok és a stáb, és emiatt tényleg le a kalappal előttük. Ha szeretitek a szörnyeket, a mitológiát, a rejtélyeket és a borzalmasan helyes pasikat, akik borzalmasan viccesek is mind emellett, akkor nagyon ajánlom a Supernaturalt, ha még nem volt hozzá szerencsétek. Szórakoztató, borzongató és végtelenül szerethető. 

Bizony, tudom, hogy a SKAM-nek már szenteltem korábban egy saját bejegyzést, így most itt nem is tervezek túl hosszan áradozni róla. Viszont, az azt hiszem meglehetősen sokat elmond a sorozatról, hogy rögtön az ötödik helyre ugrott a listámon, ugyanis totál beszippantott és elvitt magával. Számomra tökéletesen hétköznapi és valódi, és azt hiszem a SKAM esetében ez a legnagyobb bók, amit mondhatok. Fiatalokról szól de gyakorlatilag mindenkihez beszél, ugyanis sokkal komolyabb témákat dolgoz fel, mint azt az ember elsőre gondolná. Egy fantasztikusan kivitelezett mestermű ez, hiánypótló a tinisorozatok palettáján, és eskü, még a norvég nyelvet is megkedvelteti az emberrel. Olyan szépen karattyolnak.

Link a korábbi, hosszabb bejegyzésről ITT.

Imádom. Gyerek főhősök. 80-as évek. Fantasy és sci-fi elemek. Humor.

Ezekért gyakorlatilag élek-halok, így azt hiszem nem meglepő, hogy én is felszálltam a Stranger Things hype-vonatra.Tudom, hogy most nagyon menő nézni ezt a sorozatot és hogy borzalmasan felkapott lett, de én tényleg szívből szeretem. Olyan flow-ja van és egyszerűen olyan energiákkal visz magával, hogy észre sem veszed és már túl vagy öt részen és még mindig nem akarod abbahagyni. Minden színész páratlanul tehetséges benne, legyen szó kicsikről vagy nagyokról, fantasztikus a humora, óriásiakat tudok nevetni rajta, miközben szét is izgulom magam egy-egy részen.Valahogy minden benne van, ami miatt képes vagy totális mértékben ráfüggni. Látványos a karakterfejlődés évadról-évadra - és itt most nem feltétlen arra gondolok, hogy a srácok elkezdenek kamaszodni -, és én egyelőre úgy érzem, hogy a színvonal sem csökkent egy hajszálnyit sem, pedig az első évaddal nagyon magasra lett pakolva a léc. Nagyon várom a negyediket is és remélem még hosszú ideig folytatják, ugyanis hiánypótló darab és tényleg, ELKÉPESZTŐEN JÓ!

És igen. Az örök. Az egyetlen. Brian Kinney.

Akinek semmit sem mond ez a név, bizony mélységesen bánhatja, ugyanis a sorozattörténelem egyik legvérpezsdítőbb fuckboya kimaradt az életéből. Brian Kinney egy fogalom, egy legenda, egy mítosz. A lehető legnagyobb seggfej az egész világon, akiről azonban mégsem tudod eldönteni, hogy ütni akarod egész éjszaka vagy... hát, mást csinálni vele. Tisztázzuk, aki nem ismerné: a Queer as Folk a valaha volt legzseniálisabb sorozat, amit a melegekről készítettek. Pont. Ez szerintem nem képezheti vita tárgyát. Abban a korban volt totálisan formabontó és hiánypótló ez a széria, amikor a melegeket még sokkal nagyobb előítéletek övezték, még teljesen más volt a megítélésük és a hangnem is, ahogy beszéltek velük vagy róluk. Nagyon kellett akkoriban (2000-2005, tehát 20 évvel ezelőtt.. jóég!!!) egy sorozat, ami feszegeti a határokat, ledönti a tabukat - minden értelemben, ugyanis igen számottevő részét képezi a szexualitás az azonos nemű párok között - és bemutatja a meleg világ valódi arcát, vagy legalábbis annak egy részét. Elképesztő érzelmi mélységekbe juttat el, sokkol, boldoggá tesz, az érzelmi skála szinte minden pontját megismerteti veled, és együtt örülsz és sírsz a szereplőkkel, mert annyira a lelked mélyére hatol. Sokkal több a mondanivalója ennek a remekműnek, mint ahogy azt sokan, akik még csak nem is látták, hiszik. Nem csak azt hivatott bemutatni, ahogy gyönyörű pasik meztelenül vonaglanak egymáson - bár persze ez is fontos része -, hanem azt is, hogy emellett hogyan éreznek, milyen mindennapi kihívásokkal szembesülnek, mennyire nehéz elfogadniuk magukat, másokat és másoknak is őket. Félelmetesen jó sorozat ez, és ha kicsit is nyitottak vagytok arra, hogy az előítéleteket levetkőzve, adjatok egy esélyt egy ilyen témájú darabnak, mindenképpen ez legyen az. Az amerikai változat. Minden része arany, mind az öt évada tökéletes. Örökké az egyik legnagyobb kedvencem marad. 

2. Friends


Nagyon sokat agyaltam a második helyen, de minél tovább gondolkoztam rajta, annál egyértelműbb volt, hogy mi kerüljön ide.
A legjobb sitcom EVÖR!
Tudom, hogy most a HIMYM és Big Bang Theory rajongók átkozódva szisszentek egyet, de vállalom és tartom is a véleményemet.
Egyszerűen ikonikus. Mindenki ismeri, látott már legalább egy részt, vagy hallott róla. Ez az a sorozat, amit még legalább 10 évadon át néztünk volna és akkor sem unjuk meg, ugyanis mindegyik karaktere egytől-egyig megismételhetetlen és igazi egyéniség volt. Még a mellékszereplők is.
A Jóbarátok szerintem minden sitcomok atyja, egy olyan alapmű, amit mindenki sajnálhat, ha kihagyott, ugyanis ebben a sorozatban minden benne volt. Szó szerint minden. Humor - töménytelen mennyiségben, nagy érzelmek, tanulságok és végtelenül szerethető karakterek, akiktől iszonyú nehéz volt elköszönni a 10. évad végén. A mai napig rendszeresen újranézem, hol magyarul, hol angolul - itt kell hozzátennem, hogy a magyar szinkron előtt ismét megemelem a kalapom, ugyanis fantasztikus munkát végeztek -, és egyszerűen képtelen vagyok megunni. Fejből idézem mindkét nyelven, a barátaimmal szinte minden abszurd szitura van egy Jóbarátok idézet a tarsolyunkban és komolyan, sosem megy ki a divatból. Több jelenetét is kívülről fújom és még mindig képes vagyok ordítva röhögni rajta.
Egyszerűen olyan sorozat ez, ami mindig megnyugtat, lecsendesíti a lelkemet, kikapcsolja az agyamat, ezerrel szórakoztat és bármikor elő tudom venni. Számomra őt képtelenség lesz überelni ebben a kategóriában. Nope. Nem lehetséges.




1. Anne with an E 



Ahhh, where do I even begin?

A sorozat, ami beette magát az agyamba és a lelkembe már több hete és képtelen vagyok ebből a világból kiszabadulni. Nem mintha annyira akarnék...
Akkora csoda és olyan szintű mestermű ez a sorozat, hogy hirtelen lányos zavaromban azt se tudom hol is kezdjem, hogy megfelelően átadjam nektek mennyire érdemes vetni rá egy pillantást! Egy árva kislány története ez, és mégis mennyivel több annál...
Aki ismeri a 80-as években készült Anne of Green Gables sorozatot Megan Follows főszereplésével az pontosan tudja miről van szó, ugyanis az AWAE ugyanezen a könyvsorozaton alapul, és szintén Anne történetét meséli el, csak egy kicsit más köntösben. Nélkülözi a nagy részét a filmsorozat nagyívű romantikájának és habos-babos történetmesélésének és sokkal reálisabb talajra helyezi a kis árva történetét. Bizony bemutatja a keserű valóságot is, próbál a kulisszák mögé nézni, megalapozni Anne természetét és személyiségét a múltja kis darabkáin keresztül. És közben mégis varázsol, elvisz magával és rabul ejt, olyan végtelenül szerethető az összes karakter és olyan gyönyörű minden egyes epizód tanulsága és konklúziója a végén. Az Anne with an E nagyon is valós és fontos problémákat mutat be, de teszi ezt óriási szeretettel és humorral, nem tolja le a torkodon, mint ahogy az manapság oly divatos és egyszerűen a lelked legmélyére hatol a maga kedves kis bájával.
És akkor még nem beszéltem az elképesztő látványról, ugyanis a sorozat hemzseg a fantasztikus vágóképektől is. Imádom, hogy van karakterfejlődés, hogy senki sem csak fekete vagy fehér, hogy aki egyszer téved és rosszarcként viselkedik, az később képes belátni a hibáját, és nincsenek totálisan lesarkítva a karakterek. Kosztümös darabról lévén szó, hiszen az 1890-es években játszódik, mégsem érződik idejétmúltnak vagy borzalmasan réginek, ugyanis a történésekkel meglehetősen modern irányt tudtak adni neki, és közben mégsem lesz hiteltelen vagy gagyi, mert meg tud maradni hitelesen ebben a korban. Igazi családi sorozat ez, léleksimogató darab, nagy tanulságokkal, rádöbbenésekkel, lélegzet elakadós AHA momentumokkal. Kötelezően írnám fel rengeteg embernek oktató jelleggel.
És akkor a feketeleves... A CBC és a Netflix együttműködésének eredménye volt ez a csoda, ám a pénzen való marakodás eredményeként bejelentették, hogy a harmadik évad volt az utolsó, és nem folytatják tovább. Szóval ha túlzottan soknak vélitek az AWAE kontentet tőlem mostanában instán, az csupán azért van, mert a fandom többi tagjával együtt igyekszem kampányolni azért, hogy meghallják a hangunkat és mégis aláírjanak legalább egy negyedik évadra. Ebben ti is tudtok segíteni: ha van Netflixetek és valami érthetetlen oknál fogva nem fogna meg benneteket Anne, kérlek titeket, mégis indítsátok el néha a háttérben, főleg a harmadik évadot, hogy még ebben a pár napban minél nagyobb megtekintésszámot generáljunk.
Totálisan fel vagyok háborodva amúgy azóta is, hogy egy semmitérő Riverdale (már bocsánat, ha szeretitek, de lássuk be, komoly morális mondanivalóval vagy értékekkel nemigen rendelkezik, és igen, néztem, úgyhogy tudom) még az ötödik évadra is berendelésre kerül, de egy ilyen értékes sorozat, ami fiatalok tömegére volt jó hatással és állított eléjük valódi értéket, nem. Pedig azt gondolom, hogy ebben a mai eltorzult világban különösen fontos lenne inkább efféle tartalmat gyártani és sugározni.
Na de, félre bú, akkora kampány megy jelenleg is a közösségi médiában az AWAE mellett, hogy okkal remélhetjük, sikerül valamelyik gyártót rávenni egy újabb évad elkészítésére. Addig is pedig visszamerülök a már meglévő 3 évad oda-vissza nézésébe (lassan így is kívülről tudom őket), és a fanfiction-ök világába, ahol egyébként azóta is élek. Na meg a YouTube-ba, a fanvideók tengerébe. Szóval, remélem kellően meggyőző voltam, és rá fogtok pillantani Anne-re. Ez a sorozat annyira végtelenül értékes, újra meg újra összetöri a szíved, hogy azután megmosolyogtasson és tudom, tudom, higgyétek el, hogy mennyire nyálasan hangzik mindez, amit most összehordtam, de ha adtok egy esélyt ennek a kis vörösnek, TUDOM, hogy sikerrel jár majd és titeket is magával visz!

(És mivel bolond vagyok, nem tudtam választani, szóval álljon itt két videó is, egy kedvcsinálóként, egy pedig meg mert SZERELMES vagyok ebbe a kettőbe! Köszönöm, hogy meghallgattatok, igen, már gondolkozom a terápián.)



Erősen spoileres, de a leggyönyörűbb, ami készült róluk.

Fú, de nem volt könnyű ez az év. 

Ámbár van olyan egyáltalán, hogy az? Nem vagyok benne biztos, mindenesetre azt hiszem nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy minden éppen úgy sikerül végül egy adott évben, ahogy azt tervezték vagy szerették volna az elején. Én sem ezt ígértem meg magamnak, ami végül kisült belőle - nagyon nem -, de végül is minden okkal történik alapon igyekszem elengedni azt, amin már amúgy sem tudok változtatni. Tulajdonképpen, ha belegondolok egy szabályos kis mélyrepülést hajtottam végre 2019-ben - januárban még pöpecül felpörögve vártam, hogy önmegvalósíthassak és előrébb lökdöshessem életem kis szekerét, azután a mindennapokba való belefásulás és a munka utáni fáradtság rövid úton gondoskodott róla, hogy ebből az égvilágon semmi ne valósuljon meg. Számtalan tervem ment füstbe, és ahogy haladtunk előre az évben úgy engedtem el sorra a kitűzött, apró kis célokat, mert amilyen motivációval töltve keltem reggelenként és tervezgettem, mit hogyan csinálok majd, mikor hazaérek, úgy felejtettem el mindent 9 óra után a munkában és az idő nagy részében leginkább csak boldog voltam, hogy hazaestem és van két fülem.
Tehát ja, ezt elkúrtam. Az a baj, hogy teljesen belesüllyedtem a hétköznapi taposómalomba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy baszki, nyár van és én még mindig sehol nem járok az éves céljaimmal, neki kéne ugrani csinálni valamit. Ahogy ezt nyugtáztam, azzal a lendülettel pedig vissza is tértem a hétköznapi rohanós, idegbeteg, time menedzsmentet hírből sem ismerő önmagamhoz. Így kell ezt. Se.


Szóval bocsi, hogy nem vagyok motiváló. Hogy nem tudok nagy felismerésekről, óriási mérföldkövekről és hatalmas életbölcsességek megéléséről regélni és áradozni, ahogy azt illő volna. Én most, 2019 végén leginkább csak ezek hiányáról és a fejvakarásról tudok beszámolni, arról a fázisról, ahol nem értem hova lett mégis az a 12 hónap, elvégre még csak most volt tavaly január elseje és nekem még annyi tervem lett volna, csak az idő valahogy orvul elszökött mellettem.
Na, és valahol ezen a ponton érkezik a felismerés, hogy ennek már annyi, ideje lenne tényleg elengedni ami mögöttem van, tanulni belőle és lehetőleg valami sokkal hasznosabbat kihozni 2020-ból, ha már így bekommandózott orvul a hátam mögött.


Szóval szia 2020, igazán csinos, kerek formáid vannak, örülök, hogy végre találkoztunk.
Nem akarok azzal jönni, hogy most minden más lesz. Hogy, na majd az idén, most végre megváltom a világot, és mindent is elérek, amiről valaha álmodtam. Sajnos annyi álmom van, hogy viszonylag nehezen férne bele egyetlen évbe. De azt azért szeretném megígérni magamnak, hogy ha már 2019 az útkeresésről és a célok megalapozásáról szólt - na, a végén kiderül, hogy valamire mégis jó volt a tavalyi év -, akkor 2020 a célok megközelítéséről és eléréséről fog szólni.
Arról, hogy ha már tavaly lefixáltam az irányt, akkor idén végre el is indulok azon az úton.
Hogy nem hagyom a kifogástengernek, ami az agyamban lakik - és higgyétek el, van ott jó pár darab -, hogy átvegyék az irányítást és mindig legyen valami ellenvetésem, amikor el kellene indulni edzeni, neki kellene állni megfőzni a kaját holnapra, hogy ne kelljen olyan helyekről rendelni, ahol nem tudom ellenőrizni miből és hogyan készül az étel, vagy amikor le kellene ülni az Illustrator elé tutorialokat gyakorolni, netán a német szavakat kellene elővegyem, amiknek a tanulását hónapok óta halogatom.
Szóval ez a cél 2020-ra. Beleállni helyzetekbe bátran, nem félvén a kudarctól, attól, hogy ha tényleg belevetem magam valamibe, a végén még kiderül, hogy mégsem vagyok benne fele annyira jó sem, mint ahogy azt hiszem magamról. És akkor mi van? Annyi irány van a fejemben. Annyi minden érdekel, annyi mindent szeretek csinálni. Hát majd az egyik irány felől átfordulok a másik felé. A legfőbb cél ezt nem elfelejteni. Hogy mindig tegyem fel a kérdést kudarc esetén... és akkor mi van? Hát semmi, az élet éppenséggel ugyanúgy megy tovább, velem vagy nélkülem. De ha már mindig van tovább... nem lenne jó mégis inkább felszállni arra a vonatra és elindulni vele? Hogy ne teljen el egy újabb év úgy, mint a tavalyi, hogy minimális erőfeszítésekkel, minimális haladást elérve úgy álljak ott a végén, hogy úgy érzem magam, mint egy lemerült gyerekjáték, aki mindenkiért mindent megtett, csak épp saját magáért nem volt hajlandó egy parányi erőfeszítést sem befektetni? Nem vágyom többé erre. Nem akarok ilyen elégedetlenül elkezdeni még egy évet.
Nem akarok többé ennyire önzetlen lenni, ha az azzal jár, hogy én érzem magamat teljesen elhasználtan utána. Nem akarok többé ennyire sokat törődni azzal, hogy ki mit gondol rólam, vagy arról amit teszek, amíg én elégedett vagyok saját magammal és a tükörbe tudok nézni. Nem akarom többé azokat a terheket cipelni, amik nem is az enyémek, csak a nyakamba kaptam őket, hogy vigyem valaki más helyett.
Elég volt.
A 'nem akarom' kezdetű mondatokból is.
Szóljon ez az év végre ténylegesen a növekedésről, a felesleges és értelmetlen elvárások elengedéséről, a mérgező kapcsolatok és emberek kizárásáról az életemből. Nem maradtak sokan, de belőlük is minimálisat, a kötelezőt vagyok hajlandó megtűrni ezek után. A lényeg az lesz, hogy én boldog legyek, mert rám azt hiszem halmozottan igaz, hogy amíg én boldog vagyok, addig mindenki más is az a környezetemben. Szóval, legyen így.