Nnnna. A cím azt gondolom elég beszédes már így önmagában is. Mondhatnám hangzatos.
Ami mögötte van, arról viszont azt hiszem kevesen tudnak, de most igyekszem kicsit kifejteni.


Két és fél éve, hogy megváltozott az életem és ez bizony leginkább negatív értelemben értendő. Gyakorlatilag szanaszét hullott körülöttem minden. Elveszítettem az anyukámat. A lelkem felét. 

Azt hiszem nem kell ezt tovább ragoznom. 

Semmi sem érdekelt, totálisan elengedtem a gyeplőt és a kontrollt az életem alakulása felett, gyakorlatilag bármi történhetett velem, semmi sem igazán tudott meghatni. Árnyéka voltam csupán önmagamnak, de még annak is rémes. A szó legszorosabb értelmében menekültem az evésbe, és semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy magzatpózban fekve tölthessem a napjaimat, a lehető legkevesebb energia befektetésével, és néhány (sok) finom falattal vigasztaljam magam, amikor nagyon szarul vagyok. És sokszor voltam nagyon szarul. A pánikbetegség előszobájából fordultam vissza, a szorongás és a depresszió is lelkes kis társaim azóta bizonyos időközönként, és egy egész cifra ping-pong meccs keretein belül hol én kerekedek felül, hol pedig a démonjaim. És most, hogy mindezt leírtam, azt hiszem máris sokkal könnyebb a levegővétel. 

Szóval nagyjából ez a kiindulási állapot. Bánatevésből eredő hájtenger, a lehető legkevésbé fitt fizikum, amiben valaha is voltam, emellett totális lelki rotty. Na de, szokták mondani, hogy innen szép győzni. És én most eldöntöttem, hogy végre győzni akarok. Két és fél hosszú, keserves év van a hátam mögött, aminek kábé a felére emlékszem, és arra sem feltétlenül érdemes, pedig higgyétek el, nem éltem tudatmódosító szerekkel. Nem akarok még kettőt, de akár csak egy felet sem így, ilyen állapotban megélni és eltölteni. Mert ez nem élet. Ez vegetálás, ez vergődés. És bármennyire is tudom, hogy jogom van annyi időt eltölteni a gyógyulással és a feldolgozással, amennyit, csak szeretnék, vagy úgy érzem, hogy kell, mégis be kell látnom, hogy így szépen lassan elmegy mellettem az élet, mert én egyre csak vergődök a gödör alján mint egy felborult büdösbogár, és nem jutok közben sehova. 

És talán ez a legnehezebb része. Elfogadni, hogy a gyász feldolgozása nem egy lineáris folyamat, aminek ha átjutsz egy borzalmasan kemény tetőpontján, azután már tudod, hogy túl vagy a nehezén, és ezután csak jobb jöhet... Nem. A gyász megélése egy kibaszott hullámvasút. Egy borzalmas kavalkád, amiben vannak könnyebb és nehezebb időszakok, van, hogy egészen kisüt a nap és már-már elhiszed, hogy megerősödtél annyira, hogy a következő hullám nem fog ledönteni a lábadról. Azután persze jön a hullám és te ugyanúgy belefulladsz, mint előtte oly sokszor. Viszont én most már nagyon meg akarok tanulni úszni... 

Az egyetlen kiutat ebből a borzalmas mókuskerékből pedig már csak az edzésben, a fizikai aktivitásban, a testem helyrekalapálásában látom. Láthatóan az alvás-evés kombó nemigen vezetett eredményre (kac-kac), úgyhogy itt az ideje tényleg elkezdeni foglalkozni a problémával és nem a szőnyeg alá söpörni. Pedig milyen sokáig próbálkoztam vele... De úgy érzem, most már muszáj szembe nézni magammal, a problémáimmal és azzal az érzéssel, ami elkap, akárhányszor a tükörbe nézek. 

Sosem voltam ugyan modell alkat, tini koromban egészen komolyan meglódult a súlyom a pubertás miatt, de azután korrektül lefogytam még anno 6 évvel ezelőtt és tartottam is szépen a súlyomat sokáig. Nem mondom, hogy teljesen elégedett voltam - ugye ismeritek a szitut, amikor ránéztek a régi képeitekre és felidézitek az érzést, amit akkoriban éreztetek, nevezetesen, hogy milyen kövérek voltatok? És az is megvan, hogy most meg kábé bármit megadnátok, csak hogy annyira "kövérek" legyetek újra? Na, igen.  

Nekem eleve széles a csípőm és vastagabbak a combjaim, de ezt régen elfogadtam, ilyen az alkatom, és amikor nem vagyok akkora, mint egy busz, egészen élvezem is a domborulataimat. De sajnos a jelenlegi állapot már rég túlmutat a "curvy" kategórián. Legalábbis szerintem, és az alapján, amit a tükörben látok.

Úgyhogy elhatároztam magam, és az első lépéseket már meg is tettem a testem és a tudatom visszaszerzése felé vezető úton. Borzalmasan nehéz, úgy kellett kényszerítenem magamat arra, hogy nekikezdjek mozogni - most az önkéntes elszigetelődés alatt meg még nehezebb. A konditerem 5 perc sétára van innen, és még oda is nehéz volt elindulni sokszor esténként, hazaesve dögfáradtan a munkából, de arra legalább rávettem magam. Most viszont, hogy beütött a korona vészhelyzet, és felelősségteljes emberek lévén a heti egy-két bevásárláson és a kutyasétáltatáson kívül nem megyünk ki a lakásból (ráadásul a kondi is bezárt), nagyon nehéz találni olyan itthoni edzést, ami kellően intenzív, tehát szépen formál és mégsem kell hozzá hatféle súlyzókészlet. Abból a szempontból mondjuk baromi szerencsés vagyok, hogy életem párja pár éve elvégezte az IWI fitness instruktor képzését, így az itthon lévő gumiszalagok meg TRX kötelek segítségével le tud edzeni úgy a nappaliban is, hogy utána 3 napig csak segítséggel legyek képes felállni.

Szóval ja, igyekszem. Ez a lehető legtöbb, amire képes vagyok most, és nagyon de nagyon sokszor borzalmasan nehéz és tényleg kényszerítenem kell magamat arra, hogy minden nap tegyek magamért és ne süllyedjek vissza a gödör mélyére. De végre elkezdtem, rajta vagyok az ügyön és már erre is baromi büszke vagyok jelen állás szerint. Az első eredmények is szépen jövögetnek, már kisebbek a hurkák itt-ott, szóval határozottan hesteg progress. Eddig mínusz 9,5 centinél járok kb. 4 hét alatt. Nem ígérgetek magamnak és másnak sem semmit, de az biztos, hogy most nem adom fel. Na jó, akkor maximum ennyit.
MOST NEM ADOM FEL.